Kénytelen vagyok egy bejegyzést szánni Fügére, a bátyám agár-vizslájára, mert azt hiszem, őt tényleg ki kéne találni, ha nem lenne. Egyrészt döbbenetes az érdekérvényesítő képessége (nem píszí megfogalmazásban: akaratos, mint a kurvaanyja), rengeteg energiája van (nem lehet vele eleget játszani, verekedni, szeretgetni) és egyébként úgy használja a hosszú lábait, a buflák fejét és az indokolatlanul erős farkát, mint a Pókember a fonáljait: ha valakit le akar teríteni ezek bármelyikével, meg is fogja tenni.

Apropó, láb: korábban elájultam attól, hogy a hatalmas, puha, fekete, simogatnivalóan gömbölyded tappancsainak frissen sült pacsniszaga van - nem tudom, emlékeztek-e még erre az édes-sós, lapos, isteni vétekre a péktől -, márpedig én mindig hódolója voltam a pacsninak. De szerintem a fiatalúr lassan kamaszkorba lép, mert a mancsa most már kutyaközönséges lábszagot áraszt. Úgyhogy annyira nem esik jól, amikor játék közben azzal vág arcon - erre volt már példa.

UPDATE: de ami a legfontosabb.... minden embernek tanulnia kéne tőle. Nem törte meg, hogy kikötötték kölyökkorában, sintértelepről menhelyre került, az első gazdija beteg lett és el kellett válniuk, hogy többször is olyan beteg lett, hogy kis híján belehalt. Csillog a szeme, nevet és mindent, ami nem ehető, játéknak gondol. Csodálatos, optimista, életörömmel teli kis élőlény, akit már csak ezért is muszáj imádni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.