Dögöljek meg, nem értem az embereket. Sem azt, aki elviszi a 14 éves, kicsit bice, kicsit vaksi kutyáját altatásra, sem azt, aki leadja a túl agilis ebét az Illatosra. Értem én, hogy sok a gond. Sőt, tudom is.

Az első kutyáink - tacsik, naná! - 16 évet éltek. Mindketten. Az idősebb, Jackie menetrend szerint lehugyozta a parkettát, ami a mai napig hepehupás. Utóbbi, Csöpi csak a váratlanul jövő öregkori epilepszia miatt rongált, amúgy álomkutya volt. Mindkettőt a jelenlétemben altatták el, mert más megoldás, segítség már nem volt. De amiatt, hogy problémásak, soha nem váltunk volna meg tőlük.

Remélem, a mostani, problémás ebeim is élnek még hosszan-hosszan, megismerik majd a gyerekeimet és húsz év múlva ugyanígy könnyesen jutnak eszembe, mikor a befogadott utódaikat simogatom. Mert lesznek. Nem még egy Csincsi, nem még egy Zsuzsi, nem még egy Füge - mert ők is megismételhetetlenek. De akkor is lesznek árva, segítségre, szeretetre, gazdira váró kutyák, nekem meg lesz elég szívem, ahogy most is lenne még hatra elég - ha elférnének az ágyamon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.