Nos, a macskákat sem a diagnózis, sem pedig az oltás nem zavarja a mindennapi életvitelben. Ruby zabál és nem hajlandó elhagyni a húsz centis körzetemet, vállalva ezzel azt is, hogy többször véletlenül megrúgom... Dina sztrájkol, csak éjjel mászik elő enni, amikor nem zavarom, de akkor jó étvágya van. Gondoltam, tök jó arcok a cicáim, rá se rántanak a néha halálos macskanáthára....

Kúra jön: a hét minden napján fejenként egy antibiotikum és egy lázcsillapító-injekció. A macskák már ferdén néznek a hordozóra. Pedig alapból kedvelték. Aztán a negyedik napon az egyik doki kiböki, baj lesz, Ruby szerinte menthetetlen. De válasszam szét őket, aztán meglátjuk, legalább Dina megmaradjon. Így költözött át Dina a nagyszüleimhez. Neki jó dolga van, kényeztetik, keresik a kedvét. Ruby lázas, elesett, úgy kerreg és miákol, mint egy olajozatlan ajtó és ordenáré módon köhög. Nem is eszik. Na, kellett nekem beleszeretni egy macskába, most temethetem ezt is.

Aztán az optimistább doktornő felír egy orrcseppet, amit a második ügyeletes patikában éjfél körül ki is tudok váltani. Addigra Rubyt már csak a speciális tápszer tartja életben, amit minden nap a szájába tömök. Az orrcsepp csodát tesz, a kiscicám feléled. Még nem az igazi, de már ad életjeleket.

Újra összeengedtem őket. Van még prüszkölés és orrfolyás, de játszanak ezerrel és annyit esznek, hogy örülök, legalább öltöztetni nem kell őket. Drukkolok. Kétmacskás akarok maradni :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.