A teszt letelt ugye, a táp elfogyott, ám nagy elhatározásra jutottam, mert már unom vásárolni a konzerveket és főzni Csininek a csirkefarhátat: ezentúl mindannyian a Duo Délice-t esznek.

Nem mondom, hogy nem volt durcázás és még be kell lőnöm, hogy melyik ebedlinek mennyi is kell pontosan, de éhen még nem haltak hála az égnek és egyre lelkesebben eszik - mármint Csincsi, mert a másik kettő étvágyával eddig sem volt gond. Most még van otthon vagy 13 kiló, úgyhogy jobban is teszik, ha eszik, hehe.

(Egyébként megvallom őszintén, nem  hittem a száraztáp mindenhatóságában, de működik. Fényes a bundájuk, lelkesek, pörögnek, mint a búgócsiga: a kutya meg akkor jó, ha rossz).

Nagy megtiszteltetés érte a kutyanemű jószágokat, azon belül is Zsuzsikát: bekerült egy trnd-felmérésbe, egy hónapig tolhatta a ProPlan Duo Délice száraztápot. Szerencsére az ebek nem - na jó, Csincsi de - válogatósak, úgyhogy nem volt kétségem, hogy zabálni fogják az ötletet. Meg a tápot.

Erre viszont nem számítottam. A marhás, lazacos és csirkés ízesítésűből is kaptak, s még Csincsi is leereszkedett :D A múltkor leszedték a fogkövét, azóta nagyon tud rágni, csak lusta disznó és nem akar.

Ezt a tápot ő is falta, nem hagyták ott sem a kemény szemeket, sem a puhább, húsos falatokat. Mondjuk három kutyát csak táppal etetni húzós összeg, de szerintem veszek majd nekik, mert öröm volt nézni, hogy tele vannak energiával és rosszak, naná.

Dehát ettől jók, nem? :)

Dögöljek meg, nem értem az embereket. Sem azt, aki elviszi a 14 éves, kicsit bice, kicsit vaksi kutyáját altatásra, sem azt, aki leadja a túl agilis ebét az Illatosra. Értem én, hogy sok a gond. Sőt, tudom is.

Az első kutyáink - tacsik, naná! - 16 évet éltek. Mindketten. Az idősebb, Jackie menetrend szerint lehugyozta a parkettát, ami a mai napig hepehupás. Utóbbi, Csöpi csak a váratlanul jövő öregkori epilepszia miatt rongált, amúgy álomkutya volt. Mindkettőt a jelenlétemben altatták el, mert más megoldás, segítség már nem volt. De amiatt, hogy problémásak, soha nem váltunk volna meg tőlük.

Remélem, a mostani, problémás ebeim is élnek még hosszan-hosszan, megismerik majd a gyerekeimet és húsz év múlva ugyanígy könnyesen jutnak eszembe, mikor a befogadott utódaikat simogatom. Mert lesznek. Nem még egy Csincsi, nem még egy Zsuzsi, nem még egy Füge - mert ők is megismételhetetlenek. De akkor is lesznek árva, segítségre, szeretetre, gazdira váró kutyák, nekem meg lesz elég szívem, ahogy most is lenne még hatra elég - ha elférnének az ágyamon.

Amikor a három kutya kizárólag a hátam mögött, a kanapén hajlandó játszani, külön figyelmet fordítva arra, hogy jól vesén rúgjanak, avagy a kétszer kettes, hatalmas ágyon csak rajtam tudnak jól aludni, elgondolkodom: jó gazdi vagyok-e, kell-e ennyi gyerek. Pláne, amikor a macskák is odajönnek puncsolni.

De mit tehetnék, ha ölök-haluk értük?

Múltkor mondjuk jött még egy látogatónk, Szotyi, a kis terrier, na, akkor jött el a pillanat, hogy nem lehetett megmozdulni a lakásban. Úgyhogy jöhet az október-november, ami nekem az örökbefogadási időszak, ezúttal hidegen hagy. Köszönöm, vagyunk elegen örömbódottágban.

Csininek asszem rottweiler 2.0-ás a szoftvere, legalábbis olyan bátran megy neki akármekkora kutyáknak, hogy ez csakis így lehet. A múltkor a fodrászom staffordjának lett bemutatva (ő is). Nem ment zökkenőmentesen, mert a staffi ugye elég domnináns kutya. De aztán elindultunk az erdőbe, minden kutya boldogan bohóckodott és ugrált, Mangó, a staff meg odament Csincsikéhez és rászagolt.

No, a lányom Fügénél úgy tanulta, hogy csaktorokra, úgyhogy rá is ment a staffi nyakára, aki viszont érezte, hogy ennek fele se tréfa, szóval szájába véve a gyerek fejét ráfeküdt és benyomta a porba. Ahogy ráordítottunk, elengedte és láthatóan szánta-bánta, Csinikének meg pár percig kisebb volt az arca, ami mondjuk ráfért.

Füge ma séta közben messze bámulva felemelte az indokolatlanul hosszú jobb hátsó lábát és elkezdett pisilni.... természetesen Csincsikének épp alatta volt dolga, így alap, hogy oldalba hugyozta a kislányt. Döbbenten néztem őket, aztán letöröltem a pici hátacskáját és tovább vonultunk, mintha mi sem történt volna.

Ez a hőség kikészíti szegény kölköket, ma Füge és Zsuzsi épp kilépett az ajtón sétára, amikor előjött a napocska, Zsuzsi abban a pillanatban bevágódott egy autó árnyékába és rá volt írva az arcára, hogy ő innen egy lépést se sehová, köszi. Azért egy pisire hajlandó volt.

Csinikét lezuhanyoztattam, elég boldognak tűnt tőle és napközben egy lopott ötletből vízi vidámparkot nyitottam a gyerekeknek, a hideg vizes lavórba raktam néhány labdát. A cicák egész hosszan elvoltak vele, a kutyák főleg ittak belőle. Hát, mindegy, amit lehet, megtettem.

Fügedi úr Ráckevén a Duna-parton önállósította magát, elkolbászolt a mólótól és talpig haltetemben tért vissza. Nem tudjuk, miért volt ez jó neki, mert láthatóan szenvedett a bűztől, azonnal próbált mosakodni, de az nem olyan egyszerű, ugye.

Úgyhogy elszállítottuk a nyaralóhoz és bátyámmal kettesben lefürdettük. Nagyon morcosan nézett, de ilyen szaggal és külsővel nem tehette volna be a lábacskáját még a házba se, nemhogy az ágyba.

Hogy is látogathattam volna el a Belga sörfesztiválra a két kutyalány nélkül? Sehogy. Igaz,a  program a múzeumban volt, de az első poháron és a belépőjegyen kívül minden mást a barátaim intéztek, szóval én szelíden ücsörögtem a két ebhölggyel és ugráltattam mindenkit. Még jó, hogy olyan cukik - mármint a kutyák -, hogy mindenki tócsa lesz tőlük, tényleg, ilyet még nem láttam, első ránézésre tökéletesen normálisnak tűnő emberek untyurpuntyuroznak, ha meglátják Csinit és Zsuzsit, akik éhes szemmel, csodás testtel teljesítik az elvárásokat.

Azért a legalja (teteje?) az volt, amikor egy hölgy messziről fotózta őket, hogy mennyire cukik. Még ha vele kellett volna fotózni, érteném, de így???

Meséltem-e már, hogy Rubyka, aki ugye a tenyérnyi kis halálraítéltből bőven jól táplált, villogó szemű cirmossá gyúrta ki magát, még mindig elbűvölő elfoglaltságnak tartja, hogy a nyakamban időzzön?

Ami nagy különbség pindur korához képest, hogy megáll előttem, ahogy a konyhapultra támaszkodom, kitágul a pupillája és már ugrik is a földről a nyakamra. Ha rákészülök, betámasztok térddel, hogy kisebbítsem a károkat, ha nem, akkor odalesz a mellkasom bőre, aztán a nyakamé és a felkaromé is, ofkorz, valahol támaszkodni is kell.

Az történt, hogy míg nem voltunk Ráckevén, odaszokott a telekre egy hatalmas, fekete-vörös macska, aki igen rossz néven vette, hogy az eldzsungelesedett birodalmába kutyákat hoztunk. Úgyhogy péntek este Fügét ütötte meg rendesen, ma reggel valószínűleg Csincsikét - ezt nem láttam, csak hallottam, hogy zokog a gyerek -, délután pedig a kerítésen keresztül Zsuzsi orrát karmolta meg. Mondjuk nem kellett volna hisztizniük neki, hogy takarodjon, de menekülhetett volna a harc helyett, hát mindegy.

Hazatértünk, erre Rubyka az ablakban cibálja Dina tarkóját, aki visít, mintha ölnék, úgyhogy már tényleg elhiszem, hogy a cicek valójában vadállatok.

Ücsörögtem a konyhában, Csinike az ölembe kuporodott, Ruby a vállamra telepedett, Zsuzsi pedig lefoglalta a jobb kezemet simogatás céljából. Még jó, hogy ő elunta, mire Dina megérkezett dorombolni, mert már nem tudtam volna mit csinálni vele.

Na, ezért tartson mindenki állatot! :)

Hol is kezdjem? Tesóm hajnali negyed ötkor (ilyen nincs is, az még az előző éjszaka!) elhúzott Szombathelyre melózni, a kutyák meg negyed nyolckor úgy döntöttek, imádnak és épp eleget aludtam. Úgyhogy lekómáztam velük sétálni, pisi, kaki, rosszalkodás pipa. Fügének adtam egy hatalmas adag csontot reggelire, én tudom, hogy milyen elviselhetetlen vagyok éhesen, na, ő is, csak rosszabb, mint én, pedig az már teljesítmény.

Heverészés jobbra-balra, Ruby beköltözött a szekrénybe, benyúltam hozzá, épp akkor ébredt, ezért a kis körmét kedvességi célzattal a karomba mélyesztette, amitől kidülledt a szemem és elmondtam, hogy szeretem ugyan, de akkora szemét, amekkorát ez a világ még nem látott. Most mosakszik. Dina udvarolt a fürdőben, ettől majdnem a vízbe esett, de aztán inkább nézegette magát a tükörben, hogy szépet is lásson.

És mindezek közben Zsuzsi szép komótosan belefetyelte a földön hagyott tejeskávémat.

Nem csoda, hogy Csininek rohamtempóban őszül a pofácskája, az én hajam is fehéredik....

Bari ma hazakísért bringával melóból, mert ő már viszonylag rutinosnak mondható, én meg nem, de ez mindegy is. Bemutattam neki Zsuzsit, akitől elájult, Csincsit, akiről elismerte, hogy topmodell királylány és a cicalányokat. No, arra nem készítettem fel, hogy Ruby a nyakába fog ugrani, mert nem is számítottam rá, hogy a kis csüngőhasú ilyen gyorsan ismerkedik. Pedig de.

Megúsztuk tragédia nélkül.

Meg vannak ezek a jószágok bolondulva, reggel Csinike kergette el Rubyt, majd a sejhajomba bújt a takaró alatt - bár a pofont így sem kerülte el -, este meg Zsuzsit zavarta, hogy Csin ágyaz, szóval emberesen odakapott neki, amiért máris kiérdemelt egy seggre verést. De persze amikor Csint hívogattam, hogy vigasztaljam - bár láthatóan azért nem tört össze -, Zsuzsi sündörgött a kezem körül, hogy, ha úgy adódik, simogassam nyugodtan.

Anyádat, azt.

Pontosan azért imádom a cicákat, amiért egyes emberek utálják: odavagyok azért, hogy ki tudják fejezni, mikor mire van szükségük.

Legutóbb a bátyámnál láttam ezt, akit Ruby borotválkozás és fogmosás közben össze-vissza udvarolt, dagasztott, bújt hozzá, mint az állat. Majd letelepedett az ablakba, és amikor a bátyám ciccegett neki, úgy fordult felé, mintha azt mondta volna: te ki a fasz vagy és mit akarsz???

Szerintem csodálatos jószágok ezek a cicafélék.

Fent említett kaját kaptam ma ebédre update-ileg, a felét bírtam megenni, olyan sok volt - vagy nem voltam elég éhes, mindegy is. Úgyhogy a felét megfeleztem Csin és Zsuzsi között, a jó sok tejföllel meglocsolt cuccot olyan csámcsogás és szemforgatás közepette tolták be, hogy megható volt nézni is.

Rubyka átesett a tűzkeresztségen, nyitottam a vécéajtót, elügetett mellettem és egyenesen beleállt a csészébe: merthogy a vécédeszka felhajtva maradt. Hát, volt nagy csodálkozás.... aztán persze elment fürdeni.

Zsuzsikát legalizálni egyszerűbb volt, mint teszem azt, a marihuánát - nem, nem élek vele. Elbattyogtunk a Noéhoz, mondtuk, hogy van ez a kis vacak nálunk, Bellisként volt nyilvántartva, most meg már Zsuzsi, de a lényeg, hogy kéne az oltási könyve. Szűk negyven percet vártunk erre, de addig legalább a bátyám be tudott vásárolni a kirakodóvásáron, én meg aggódhattam, hogy az ebedlik mit csinálnak kint az autóban - igen, szar ott nekik, de a menhelyre besétálva a helyi vagányok és a többiek ordítása közepette még sokkal rosszabb, kipróbáltam, elhihetitek.

No, Zsuzska oltási könyve nálam, a héten elviszem regisztráltatni a csipet, bár egyszer-kétszer olyan rossz volt az elmúlt napokban, hogy elgondolkodtam, tényleg kell-e. De kell, életre-halálra.

És már azt is tudom róla, hogy lila a nyelve és allergiás a csirkére, hát ezt ki tudta eddig róla, he?

Még nem döntöttem el, hogy Ruby a világ legbátrabb vagy legoktondibb macskája (bár igazából fej-fej mellett haladnak Dinoccsal).

Történt, hogy Füge és Zsuzsi összeverekedett az ágyamon - máshol nem kényelmes, ugye -, ez meg a matrac végében fekve karmolgatta hol az egyik, hol a másik farkát. Az ebek egyébként egymáson verték le a fájdalmat, szóval lehet, hogy a kis csíkos mégis egy született szarkavaró hadvezér.

Dina pedig minden áldott nap megveri valamelyik kutyát, aztán nagy szemekkel néz, amikor megkergetik.

Bazmeg, azt még valahogy feldolgoztam, hogy Fügi imádja a vörös- és rozébort egyaránt, de hogy Zsuzsi úgy issza a tejeskávét, mintha velőscsont leve volna, az megütött.

Egyik nap úgy néztünk ki, mint egy eszetlen olasz famíila, esetleg egy szétesőfélben lévő cirkusz. Történt, hogy tesómmal hazatértünk asszem Gödről, fejenként két táskával és mindösszesen három kutyával. A providentes nénit meg a lépcsőházban találtuk, jött a bátyámhoz a pénzecskéért. No, felszedtük őt is, ledobtuk a táskákat az ajtó elé, kutyákat megtörölgettük, betoltuk, invitáltuk a nénit is, aki mondta, hogy nem akar zavarni. Nem akartam mondani, hogy akkor esetleg nem kellett volna jönni, de ha már itt van, akkor ugye fáradjon be. Nem. Térülök-fordulok, egyszer csak azt mondja: nahát, egy kis pöttyös kiszaladt, nem baj?

Kurvaruby - mondtam magamban, ráparancsoltam a nénire, hogy üljön le a konyhában, majd elügettem a cica irányába. Tesóm látta, hogy forr az agyvizem, úgyhogy kicsattogott utánam, nyomában természetesen Fügével. Ettől Ruby, akit már kis híján elkaptam, új lendületet kapott és irányt váltva a harmadikra rohant. Sarkon fordultam, utána eredtem, nyomomban a bátyám, nyomában a Füge. Itt már éreztem, hogy kandikamera van valahol elrejtve, úgyhogy emelt hangon megkértem a tesómat, hogy MOST, AZONNAL zárja be a kurva kutyát vagy itt fogunk éjszakázni.

No, pár perc múlva sikerült megfognom a hősiesen küzdő szupermacskát, betoloncoltam a lakásba, ahol a providentes néni olyan fejjel ült, mintha minden nap hasonló eseményekkel találkozna minden ügyfelénél. Pedig kétlem, hogy látott még ekkora marhákat.

Bátyám Sopronban dolgozik egész héten, szóval rám maradt az állatsereglet, meg a keresztfiamra, aki minden délután beugrik és megjáratja a kis pöcsöket. Viszont rosszul esik nekik a változás, legalábbis erre következtettem abból, hogy tegnap tolerálhatatlanul rosszak voltak.

Mire hazaértem, Zsuzsi és Füge kipakolta a szemetest, egy részét az ágyamra, mást a szobában körbe: volt ott cafatokra tépett papír zsebkendő és a konzervkaja alutálcája is. Aztán Csincsike hazatért Papától és akkor mindenkinek meg kellett őt tépnie üdvözletül, úgyhogy nyomban az ölembe telepedett, egyem a szívecskéjét.

Dina addig hentergett a polcon, míg levert és darabokra tört egy vázát, majd azt játszotta, hogy nincs a szekrényben, pedig de, úgyhogy Ruby és Füge őrködése mellett kiszabadítottam. Utóbbi úgy megörült neki, hogy rátette a hatalmas mancsát, amitől a cica nyekkenve elterült és siránkozott, szóval szétválasztottam őket.

Ah, a sokgyermekes anyák nehéz sorsa!

Füge rám maradt másfél napra, azzal a kutyával néha nem lehet mit kezdeni sétaidőben. Húz előre, húz hátra, eluralkodik rajta kedvenc ideája, az énénén, leszarja, hogy a többieknek még menni kellene.

Javaslom, hogy a kajla járjon ebiskolába!

Néha eszembe jut, hogy ezt vagy azt megírom a kiccsaládról, de aztán elfilózom: most írjam azt, hogy Dina fáradhatatlanul pofozza az ebeket, majd sikoltozva elmenekül, ha rámorrannak? Vagy hogy Zsuzsika felpattan az utcán a földről, ha leül vakarózni, mert fázik a valaga? Vagy hogy amikor a bátyám szerelte az új világítást, fényár lett a szobában, erre Csincsike profi modellként befeküdt pózolni az ágyra? Vagy hogy Füge csak úgy tud szeretni, hogy agyontapos és szétszed mindent, mégsem lehet rá haragudni? Vagy hogy Ruby, ahogy tiszta a levegő, valamelyikünk nyakába telepedik és csukott szemmel, ordítva dorombol? Vagy hogy felugrott az egymásra rakásolt székekre és azokkal felborulva kis híján kiütötte az üveg balkonajtót? Vagy mesélhetném, amikor Zsuzsikának marta a tappancsát a só a járdán és felugrott a kerítésre, ott lejtett végig.

Esetleg, amikor Füge, a hatalmas és bátor kutya összeszarta magát attól, hogy az építkezésen egymásra dobálták a gerendákat, a puffanásoktól a farkát a lába közé kapva vágtattunk haza. Vagy hogy kivittük az ebeket a Városligetbe és minden szembejövő kutyával játékba kezdtek, de egy szóra lábhoz jöttek, sőt, együtt kísértünk vissza egy kíváncsiságban szenvedő német juhászt a gazdájához, mert őt leszarta, csak mi érdekeltük (na, erre nagyon büszke vagyok ám!).

Vagy hogy aki nem tart állatot, most azonnal fogadjon örökbe egyet, mert megéri! :)